Olvasom ezt a hírt az MTI hírlevelében:

A súlyos gazdasági helyzet a múlt század húszas-harmincas éveiben jelentősen javította az életkilátásokat az Egyesült Államokban – a meghökkentő adatokat ismertető tudományos vizsgálat eredményeit a Proceedings of the National Academy of Sciences legújabb száma közölte. Az 1929-tól 1932-ig terjedő időszakban mind a férfiak, mind a nők várható élettartama 57,1 évről 63,3 évre növekedett a fehér és fekete bőrűeknél egyaránt. A halálozás mértéke valamennyi korcsoportban kifejezetten csökkent. Az is egyértelmű változás volt, hogy ezekben az években az egészségügyi helyzet általánosan javult.

Először nekem Sir Winston Churchill szavai jutnak eszembe, mely szerint “csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítottam”. Nem 100%-ban illik ide, hiszen itt nem feltétlenül csak a statisztikákról van szó, de remélem értitek mire gondolok.

Persze a hír nyilvánvalóan a jelenlegi gazdasági helyzet miatt került most elő, de mégis fura, elgondolkodtató. Én valahogy nem érzem, hogy javult volna a “várható élettartamom”, sőt.  Ha lehet most mindenkire még több feladat hárul, még nagyobb a nyomás, a terhelés és lassan már mindannyian ott tartunk, hogy azon gondolkodunk, vajon meddig tart még? Vajon meddig bírjuk még? Fél évig? Egy évig? Két évig? (Ha a ‘29-32-es világválsághoz igazodik a dolog, akkor lesz még visszaesés, W alakú válságot élünk át és még van két nehéz év előttünk.)

Kíváncsi lennék mások, az olvasóim, a kollégáim véleményére, minden kommentnek örülök.